1

Kellan Colt a bellevue-i céges irodaház magas drótkerítése mellett kuporgott. Alakja szinte beleolvadt a halogénlámpák fénykörén kívül eső árnyékba. Feszültségmérőjét a fémhálóhoz érintve óvatosan megvizsgálta a kerítést. Nem volt feszültség alatt. Igaz, nem is utalt erre semmilyen jelzés, de a cégek gyakran megengedték maguknak azt az apró figyelmetlenséget, hogy a potenciális behatolókat ne figyelmeztessék az efféle veszélyekre, így hát nem ártott mindent ellenőrizni. A lány felpillantott a drótháló tetején végigvezetett szögesdrótra: nem éppen a legkifinomultabb technika, de annak, aki egyedül dolgozik, azért kihívást jelent.

Márpedig Kellan megszokta, hogy magára van utalva. Mióta csak anyja egyedül hagyta a nagynénjével, akinek többet számított egy pohár ital vagy egy jóféle műérzet, mint a családja, a lány magáról gondoskodott. Megtanulta, hogy először mindig a maga érdekét nézze. Ez különösen érvényesnek bizonyult akkor, amikor már az árnyak között, a „rendes”, „megbecsült” társadalom hézagaiban élt és dolgozott.

Magányos volt már a nagynénje mellett is; azután amint lehetett, belevetette magát Kansas City árnyai közé, és továbbra is egyedül élt. Akikkel együtt dolgozott, rendszerint ugyanolyan, helyüket kereső kispályás árnyvadászok voltak, mint ő; de mindenkinek éppen elég volt a maga baja. Nemsokára aztán megkapta azt a rejtélyes csomagot, benne a vadászfelszereléssel, az amulettel, amelyet azóta is viselt, és a következő üzenettel: „Ez az anyádé volt. Gondoltam, örülnél neki.” Se magyarázat, se aláírás. A bélyegről kiderült, hogy a csomagot a Seattle Metroplexumban adták fel, és ennyi.

Így hát Kellan a maradék pénzén felkerekedett Seattle-be, és persze ott is egyedül volt, legalábbis az első időkben. Aztán találkozott ezzel-azzal az árnyak között, és kiépítette a maga kapcsolatrendszerét. De azért mindig szem előtt tartotta, hogy első az óvatosság. Hamarosan megtudta, hogy van tehetsége a mágiához, és elkezdett leckéket venni Lothantól, a troll mágustól. Egyszer vele is összekapott, amikor megtudta, hogy Lothan nem mondta el senkinek — neki sem — a teljes igazságot az egyik vadászat kapcsán. Pedig az árnyak világában ez nagyon is természetes: senki nem játszik nyílt kártyákkal, hacsak nem feltétlenül muszáj, és mindenki szereti maga szervezni a dolgait. Egyszóval mindenki csak a maga érdekét nézi. Még ha csapatmunkáról van is szó, lényegében akkor is mindenki egyedül dolgozik. Mint ahogy most Kellan is. Ez már csak így van, gondolta; ez a dolgok rendje.

A magány különleges képességeket hozhat elő. Kellan észrevette, hogy ha megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, akkor könnyebben megy a varázslás. Erre az érzésre támaszkodott most is, miközben a Lothantól tanult varázsszavakat mormolta, és körülötte egyre kavargott a mana, a mágikus erő. A fény lassan hajlongani, görbülni kezdett, az árnyak új alakot öltöttek. Mire az utolsó szavak is elnémultak, Kellan alakja eltűnt szem elől.

Elővette a zsebhidegvágót a combjára szíjazott tartóból. Amennyire kicsi, annyira éles volt a gyémánt monoszálas szerszám: némán és gyorsan nyisszantotta át a kerítés fémszemeit, mintha csak pókhálót szaggatna. Kellan pár pillanat alatt kivágott egy akkora nyílást, amelyen már át tudott férni; átmászott a lyukon, és már bent is volt.

Ha a terület biztonsági rendszeréről beszerzett információi helytállóak, gyorsan kell cselekednie. Rápillantott a kesztyűjén halványan foszforeszkáló kronométerre, amelyet előzőleg összehangolt az ellenőrzések időpontjaival — remélhetőleg pontosan sikerült, mert ha nem, akkor biztosan elkapják. Varázslattal ugyan elkerülheti a közvetlen lebukást, de az ipari kamerák infravörös sugarai ellen nem sokat tehet. Kellan megbízója ebben az esetben természetesen azonnal letagadná, hogy valaha is ismerte a lányt, s ez nem is lenne nehéz, hiszen Kellan nem tudhatta pontosan, kinek dolgozik. Az árnyak között mindenki ragaszkodott az inkognitójához.

A lány türelmetlenül számolta a másodperceket… most!

Elrugaszkodott a kerítés mellől, és elindult az épület oldala felé, amilyen halkan csak tudott, és amilyen gyorsan csak mert. A felszerelés szorosan rá volt kötözve; a csendet csak a puha talpú bakancs halk surrogása törte meg. Amikor elérte a falat, nekitámaszkodott a hűvös köveknek, és kicsit kifújta magát. Ellenőrizte az időt: néhány másodperce még maradt is. De most jön csak a neheze.

Lassan elindult a fal mentén. Az épület tervrajza alapján megtalálta az oldalbejáratot, egy szabványos acél tűzvédelmi ajtót. Az ajtó mellett halvány piros fény világította meg a mágneszárat. Kellan megállt a kártyaleolvasó előtt, és az egyik zsebéből elővett egy álkulcsot. Ügyes kis eszköz volt ez: a műanyag kártyába ágyazott áramkör egy apró konzollal állt összeköttetésben. Kellan bedugta a kártyát a nyílásba, mire a konzol működésbe lépett.

Kézenfekvő megoldásnak tűnt volna, hogy a kártya segítségével megzavarja a mágneszár működését, de mivel a biztonsági rendszer szinte biztosan lefuttat időnként egy ellenőrző programot, ennek nem sok értelme lenne. Ehelyett hagyni kell, hogy a kártya végigfusson a lehetséges kombinációkon, és bízni benne, hogy belátható időn belül rátalál a helyes variációra. Ellenkező esetben ki kell találni valami mást, vagy ha minden kötél szakad, le kell fújni az egész vadászatot.

Csendben múltak a másodpercek, a kis képernyőn követhetetlen gyorsasággal villantak fel a számok egymás után. Kellan idegei pattanásig feszültek. Tekintete ide-oda cikázott, hogy bármilyen veszélyforrást azonnal kiszűrhessen. Az idő elviselhetetlen lassúsággal telt, Kellan pedig lélegezni is alig mert.

Egyszer csak a villódzás megszűnt. A leolvasó felett zöldre váltott a lámpa, és halkan kattant a zár. Kellan megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Óvatosan megfogta az ajtó szélét kesztyűs kezével; éppen csak annyira nyitotta ki, hogy beférjen a résen, aztán halkan becsukta maga után.

A folyosót foszforeszkáló villanykörték tejfehér derengése világította meg. Éjszakára csak minden másodikat hagyták égve, hogy kevesebb energia menjen veszendőbe. Az üres, egyforma falak semmiféle eligazítást nem nyújtottak. Kellannek persze ez nem jelentett akadályt: tudta, mit keres. Elindult egyenesen a csarnok másik vége felé, belépett egy másik terembe, majd jobbra fordult.

Ebben a pillanatban egy kék egyenruhás törp lépett a helyiségbe. Kellannek egy pillanatra elállt a szívverése — aztán rájött, hogy a biztonsági őr számára ő ugyanolyan láthatatlan, mint a kinti kameráknak. A törp divat szerinti hosszú fonott copfot és nagy szakállt viselő őr hegyes füle mögött megvillant a torokmikrofon vége, a csípőjén pedig egy méretes pisztoly fityegett. Becsukta az ajtót maga mögött, és körülnézett a csarnokban. Egyenesen…

Egyenesen Kellanre nézett.

A francba! gondolta Kellan, miközben a törp a fegyverére tette a kezét, és hangosan felkiáltott: — Behatoló a keleti kapunál!

Mire az őr előrántotta a pisztolyát, már Kellan kezében is ott volt egy rövid fémpálca. Egy csuklómozdulatára a pálca méter hosszúságúra nyílt, a végéből kék szikrák pattogtak elő. Beledöfte a törp karjába, mire az fájdalmasan felkiáltott, és kiejtette bénult kezéből a fegyvert; majd megtántorodott, és megszorította a karját azon a helyen, ahol a kábítóbot eltalálta.

Kellan egy percet sem tétovázott: azonnal odavágott még egyet a bottal az őr mellkasára. Újabb pattogás hallatszott, a levegőben ózonszag terjengett. A törp hanyatt esett, és remegő izmokkal feküdt a földön. Ugyanebben a pillanatban az egész épületben felvijjogtak a szirénák.

Kellan otthagyta az őrt, és visszafutott az előcsarnok felé. Teljes erejéből nekirohant az ajtónak, de azonnal vissza is pattant róla.

— Au… — tapogatta fájós vállát. Hát persze, az épület riadókészültségben van, az ajtó bezárult. Előkapta a mágneszár-nyitót, és beindította a „hatástalanítás” funkciót. Már nincs értelme az óvatoskodásnak. A biztonsági zár kinyílt, Kellan egy rúgással kitárta az ajtót, és az udvaron keresztül rohanni kezdett a kerítésen vágott rés felé.

Már vagy félúton járt, amikor fülsiketítő géppuskaropogás hallatszott, és golyók szántották fel a betont tőle alig néhány lépésnyire; egyenruhás biztonsági őrök közeledtek felé.

— Állj! — kiáltotta egyikük. Kellan látta, hogy ketten is infravörös szemüveggel vannak felszerelkezve. A harmadiknak vagy beültetett termikus optikája volt, vagy csak egyszerűen a társaira hagyatkozott, amikor a célpontot kereste. Csak érje el a kerítést, és akkor még megmenekülhet… Hátra se fordult, futott tovább.

— Állj! — ismételte az őr, és további puskaropogással adott nagyobb nyomatékot a szavainak.

Kellannek már csak egy ugrás hiányzott, hogy elérje a kerítést, amikor hirtelen hasító fájdalmat érzett a gerince tövében, és összeesett. Akaratlanul felkiáltott. Francba!

Letépte a fejéről az elektródahálót, és a sarokba vágta. A fájdalom a hátában azonnal múlni kezdett, amint a műérzetimpulzusok megszűntek. Körülötte elenyészett a céges irodaépület udvara. Újra saját kis lakása nappalijában találta magát, fényes nappal, a kanapéján fekve. A kanapé melletti széken egy nő ült.

— Gratulálok — szólt szárazon. — Meghaltál.

— Nem értem — dühöngött Kellan, a csalódottságtól remegő hangon. Felkapta a mellette várakozó csavaros üveget, és ivott egy jó nagy kortyot a szűrt vízből, miután megforgatta a folyadékot kiszáradt szájában. — A láthatatlanság varázsom…

— Teljességgel hatástalan, ha olyan metahumánnal állsz szemben, aki termografikus látással rendelkezik, mint ahogy egy törp is — fojtotta belé a szót a másik.

— Aha. Erre nem gondoltam. Bocs, Midnight. Lássuk még egyszer — nyúlt a hálóért Kellan.

— Ennyi éppen elég volt mára — állította le Midnight. — Egyébként is sok feladatunk van még — veregette meg az ölében fekvő zsebszámítógépet.

Kellan felsóhajtott. Midnight órái talán még Lothanéinál is nehezebbek voltak. Lothan és Midnight egyébként is teljesen különbözőek: az előbbi akkora öntudattal rendelkezik, mint egy archológia, és mindennél jobban imádja a saját hangját hallani; míg az utóbbi keveset szól, de a vesékbe lát. Midnight soha nem szépítgeti a tényeket; ő mindig pontosan elmondja, mit csinált Kellan rosszul. És mindig igaza is van.

Midnight, Lothannal ellentétben, nem törekedett arra, hogy Kellan maga találja ki, hogyan kell egy-egy feladatot megoldani. A tanácsokat és javaslatokat ugyanolyan nyíltan és célratörően osztogatta, mint a kritikát, és a dicsérettel sem fukarkodott, ha a lány valamit jól csinált. A mostani szimuláció értékelése is ebben a szellemben zajlott: Midnight a maga nyers és őszinte stílusában pontosan elmondta, mit és hol csinált Kellan rosszul, de azt sem hallgatta el, mikor oldott meg ügyesen egy-egy helyzetet.

A lány figyelmesen hallgatta Midnight szavait. A nő ismerte a betörés minden csínját-bínját, ezt csinálta már… igazából Kellan nem is tudta pontosan, mióta. Midnight alig beszélt a múltjárói; ez nem is volt szokás árnyvadász-körökben. Annyi bizonyos, hogy olyan elismertségre tett szert, amilyet nem lehet egykét ügyesebb akcióval kivívni. Úgy tűnt, hogy maga Lothan is, aki pedig már öreg róka volt a szakmában, régről ismerte őt. A tündékről pedig nehezen állapítható meg, mennyi idősek, így aztán Midnight ugyanannyira lehetett néhány évvel idősebb Kellannél, mint Lothannal egykorú, vagy akár nála is öregebb.

— Ismerned kell a korlátaidat — mondta éppen Midnight. — Hasznos dolog a mágia, de nem helyettesítheti sem az alapos felkészülést, sem a jó öreg lopakodást, sem az óvatosságot. Bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor a mágiának nem tudod hasznát venni.

Kellan bólintott.

— Lehet, hogy van olyan láthatatlanság varázs is, ami kivédi a termografikus látást. Majd megkérdezem Lothant…

— Nem érted a lényeget, Kellan — szakította félbe Midnight. — Ebben az esetben nem a mágiát kell erősíteni, hanem jobb helyzetfelismerésre van szükség, és minden eshetőségre előre fel kell készülni. Ebben a feladatban számításba kellett volna venni annak a lehetőségét, hogy észrevesznek. Így is lett, és téged váratlanul ért a dolog. A mágia elbizakodottá tett.

Kellan leforrázott tekintetét látva a tünde mosolyogva vállat vont.

— Emiatt ne aggódj. Sok mindent nagyon is ügyesen csináltál. Sokat fejlődtél, amióta együtt dolgozunk. Édesanyád biztosan büszke lenne rád.

Kellan arca anyja említésére egy pillanatra felragyogott, aztán vágyakozó arckifejezés jelent meg rajta.

— Gondolod?

Midnight bólintott.

— Egészen biztos — mondta határozottan. — Nagyon hasonlítasz rá. Annak pedig különösen örülök, hogy most talán visszafizethetek neki valamit mindabból, amit tőle tanultam.

— Bárcsak itt lenne ő is — sóhajtott Kellan. — Legalább azt tudnám, mi történt vele.

— Hát igen — mondta együttérzően Midnight. — Megértelek.

Kellan újra csak az anyjára gondolt, akit alig ismerhetett; aki, miután rábízta őt alkoholista nagynénjére, csak hébe-hóba bukkant fel náluk, és akkor sem maradt sokáig. Kellannek ez mindig fájt, bár most már tudta: azért kellett így lennie, mert anyja vadász volt, és törvényen kívüli életet élt. Így hát nem tölthetett el sok időt egy helyen, és nem hurcolhatott magával egy kisgyereket. De azért amikor csak tudott, küldött pénzt, és írt néhány sort Kellannek.

Egy napon aztán nem jött több pénz és üzenet, és a látogatások is abbamaradtak. Magyarázat sehonnan sem érkezett, és a nagynéni se mondott semmit. Viszont egyre nehezebben viselte a terhet, amelyet Kellan nevelése rótt rá, és minden lehetséges alkalmat meg is ragadott, hogy ezt éreztesse a lánnyal.

Amikor Kellan megtudta, hogy Midnight együtt dolgozott az anyjával — egészen pontosan, hogy tőle tanulta az árnyvadászat fortélyait —, úgy érezte, végre nemcsak az a néhány rá hagyott tárgy köti össze vele. Eleinte reménykedett benne, hogy Midnighttól megtud valamit arról, mi történt az anyjával, de aztán kiderült, hogy ő sem hallott felőle évek óta.

— Hát jó — sóhajtott Kellan. — Hadd próbáljam meg még egyszer.

Miután Midnight távozott, Kellan fáradtan bújt be az ágyba, hogy aludjon pár órát. Álmában újra a gyakorlat helyszínén találta magát. Óvatosan megközelítette a kerítést, rést vágott rajta, és észrevétlenül besurrant az udvarra. Leguggolt a biztonsági ajtó mellé, és végigfuttatta a lehetséges kódkombinációkat.

Az ajtó halkan kattant. Ragyogó fény áradt ki a résen, és végigömlött az udvar homályán. Kellan egyszerre érezte, hogy a nyakában viselt amulett felforrósodik, és remegni kezd. Úgy érezte, valaki hívja az ajtó túloldaláról.

— Kellan… Kellan…

Szinte önkívületben tépte fel az ajtót. A szeme elé kapta a karját, mert odabent vakítóan ragyogott a fény. Mintha csak közvetlenül a napba nézett volna. Mintha valaki állt volna vele szemben; hunyorogva próbálta kivenni az alakját.

— Kellan… — szólalt meg újra a hang. Férfihangnak tűnt; Kellan nem ismerte fel.

— Gyere ide! — kérte kedvesen a hang.

— Kellan… — szólalt meg valaki más is Kellan háta mögött, mire a lány megpördült. A fény élesen kirajzolta alakját az ajtó keretében.

A mögötte álló nő egy pisztolyt szegezett a gyomrának.

— Gratulálok — mondta szárazon. — Meghaltál.

Nagyot dördült a pisztoly, és Kellan felriadt álmából.